Szilágyi Márton: A második Prométheusz. Tanulmányok a 18. századi magyar irodalomról
Szilágyi Márton a Historia Litteraria sorozatot is „bevette”. Az 1995-ben alapított irodalomtörténeti sorozat 35. kötete, az alcím tanúsága szerint, a 18. századi magyar irodalom ágenseivel, jelenségeivel, szövegeivel vet számot, át-átmerészkedve a 19. század első éveibe is. A bevezetőben a kötet összeállításának szakmai indokait személyes reflexiók, tűnődések egészítik ki, mintegy látleletét adva annak az irodalomtörténészi pályafutásnak, amely során a jelen kiadványban szereplő írások is elkészültek, több tucat más, jellemzően a 18–19. századi irodalommal foglalkozó – ugyanakkor a modernség műveire, szerzőire is odafigyelő – szaktanulmány, monográfia és szövegkiadás társaságában. S ez az önreflexivitás nem csupán a 18. századnak a saját életműre gyakorolt hatásaival, hanem az ún. „felvilágosodás” korszakhatáraival, a határok tarthatóságával való számvetést is jelenti, amint az az első egység tanulmányai esetében megfigyelhető. Szilágyi Márton kötetét ezúttal is tematikai és módszertani gazdagság jellemzi: szépirodalmi művekről készült elemzések, irodalom-, intézmény- és sajtótörténeti témákkal foglalkozó írások, az irodalomtörténet-írás, illetve az irodalomtörténészi praxis részleteit gyakran önreflexív módon tárgyaló dolgozatok egyaránt szerepelnek A második Prométheusz című gyűjteményben.
Az első tematikus egység tanulmányai tudománytörténeti érdekeltségűek, az irodalomtörténeti periodizáció időszerű kérdéseire, például a „felvilágosodás” fogalmának ellentmondásaira, fogalomtörténeti teherbírására, az alkalmazhatóság dilemmáira hívják fel a figyelmet. A kötet kezdő tanulmánya kiemelt jelentőségű a kötetegészre nézve, hiszen a „kezdőpontként”, „eredetként”, „origóként” definiált 1772-es évszám mint korszakhatár jogosságára/jogtalanságára, tarthatóságára/tarthatatlanságára kérdez rá, a szimbolikus időpont megkonstruálását tárgyazó, illetve folyamatos megkérdőjelezésére vonatkozó vélemények egyberendezésével. Szilágyi tanulmánya az évszám „kétarcúságára” irányítja a figyelmünket, hangsúlyozván, hogy „miközben hosszan sorolhatók és elemezhetők mindazok az érvek is, amelyek az elmúlt évtizedekben a korszakolás kérdésében megkérdőjelezik az 1772-es dátum abszolút relevanciáját, nem szabad elfelejteni, hogy mégis struktúraképző szerepe maradt ennek a Toldy Ferenctől bevezetett dátumnak a magyar irodalomtörténet generális leírásaiban éppúgy, mint a korszakot áttekintő, koncentráltabb elemzésekben.” (11–12.) A permanens kétely tehát afelől magyarázható, hogy az ún. „leváltás” több szempontból sem egyszerű, meglehetősen problematikus. A 20. század második felének irodalomtörténészi gyakorlatában fel-feltűnő korszakhatár kérdése, a különböző korszakvíziók, -koncepciók párbeszéde láthatóvá teszi, hogy minden szakmai generációban felmerül az igény, hogy a maga szemléleti keretrendszere szerint vessen számot a „nyitódátum” relevanciájával, szerepével, a kérdés körül folyamatosan jelen lévő dilemmával, ami egyértelműen rá is világít a probléma voltaképpeni „kezelhetetlenségére”. Szilágyi Márton tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy a Toldy számára adva lévő előzményeket (Pápay Sámuel „proto”-irodalomtörténetét, Paullus Wallaszky latin nyelvű historia litterariáját, valamint Batsányi János cikkét) áttekintve keressen választ a kérdésre: miként viszonyult a Toldy-féle nagyívű konstrukció az őt megelőző hagyományhoz, azaz, hogy önkényesnek tartható-e az 1772-es dátum kiválasztása, „epochális” jelentőségének hangsúlyozása. (14.) Noha a kötet záró tanulmánya mégis szorosan az elsőhöz kapcsolódik az Ágis tragédiáját (a hatalmi konfliktus köré épülő, a legitim királyi hatalom elleni fellépés, illetve a zsarnokság kérdéseit tematizáló dráma ízlés- és erkölcsformáló funkcióját) elemző dolgozat, hiszen épp azon színművel vet számot, amely a „felvilágosodás” korszaknyitányaként rögzült a köztudatban, jóllehet, amint a kezdő tanulmányból kiderül, az erős hagyományozódás ellenére ez a komponens nem vezethető le Toldy írásaiból, az Beöthy Zsolt nyomán épült be a teleologikus nagyelbeszélésbe.
Különösen izgalmas az irodalomtörténet-írói gyakorlatban sokáig reflektálatlanul használt „felvilágosodás” vagy „laicizálódás” fogalmakat érintő szkepszisek, kételyek, tűnődések megfogalmazása, az irodalomtörténeti magyarázóelvként használt laicizálódás-fogalom érvényességének bírálata, azaz azoknak a kérdéseknek a feltétele, amelyeket a korábbi generáció „nagyvonalúan” figyelmen kívül hagyott. Az egységben két irodalomtörténészi pálya keresztmetszete is helyet kap: egyrészről Tarnai Andor monográfiájának, szellemi-módszertani jelentőségének aláhúzása történik meg, amint a tanulmány ugyanis rámutat, Tarnai Extra Hungariam című értekezése méltatlan utóéletet tudhat magáénak, könyve nem épült be az irodalomtörténeti kutatásokba. Szilágyi Márton tehát deklaráltan az újrafelfedezés/újraértékelés nyomán halad Tarnai kötetének megítélésekor, mint ahogyan hasonló irányvonalat követ Sándor István zárványszerű irodalomtörténészi munkásságának, a margóra került szakmai életművének értékelésekor is.
A sajtótörténeti egységet a Bessenyei nevéhez köthető német nyelvű Der Mann ohne Vorurtheil in der neuen Regierung című (a kurrens közéleti-politikai kérdésekre, konkrétan József császár intézkedéseire reagáló) periodikát Sonnenfels azonos című folyóiratának kontextusában – annak lehetséges hatásai felől – elemző, és a korábbi sajtótörténeti kutatások megjegyzéseit pontosító tanulmány vezeti be; majd részletesen foglalkozik a két korabeli sajtótermék, a Magyar Kurír és a Mindenes Gyűjtemény közti – eltérő lapkoncepciókat, folyóirat-struktúrákat, szerepfelfogásokat exponáló – vitával, a konfliktusra reagáló Pálóczi Horváth-vers keletkezés- és befogadástörténetét is kontextusba vonva. A blokkot az Uránia megjelenési körülményeit tematizáló írás zárja, amely gyakorlatilag az egykori szövegkiadás kísérő tanulmányának részben aktualizált, az azóta eltelt időszak eredményeire is reflektáló változata.
A kötet több tematikus csomópontot is kijelöl, amelyek köré a tanulmányokat elrendezi, mind közül azonban – a szerző munkásságának fényében – kiemelkedőnek tűnik az Uránia és a Fogságom naplója körül kulminálódó problémacsoport. Az 1998-as Kármán József és Pajor Gáspár Urániája című értekezés, a 2011-es Fogságom naplója kritikai kiadás, illetve a Kazinczy börtönmemoárját elemző 2017-es kismonográfia után is úgy tűnik, Szilágyi Mártonnak még mindig van mondanivalója a szóban forgó szövegekről. A kötet tanulmányainak egy része az adalék, a kommentár, a kiegészítés, a kontextus címkék szerint rendezhetők el, annak függvényében, hogy melyik nagy téma „árnyékában” készültek, melyik nagy projekt „melléktermékei”. Többek között egy ilyen „melléktermék” a Rhédey Lajos pályafutását középpontba állító tanulmány. Amint Szilágyi a bevezetőben írja, Rhédey „a magyar irodalomtörténet-írás számára elsősorban a Csokonai Vitéz Mihályhoz fűződő kapcsolata miatt tűnt érdekesnek, s a leginkább arra vállalkoztak az átfogó Csokonai-életrajzok, hogy a költőnek a Rhédeyné Kácsándy Terézia temetésén való közreműködését értelmezzék.” (199.) Értelemszerűen Szilágyi Márton is Csokonai felől érkezett meg Rhédey Lajos személyéhez – feltételezhetően a Csokonai-monográfia készültekor felhalmozódó adathalmazt mozgósítva –, a korábbi megközelítéseket azonban jóval túlszárnyalva a rendelkezésre álló forrásokból kísérli meg rekonstruálni a gróf ellentmondásoktól sem mentes politikusi-közéleti pályafutását, kultúratámogatói tevékenységét, valamint a konfliktusoktól, tisztázatlanságoktól terhelt magánemberi mivoltát.
Kétségtelen, hogy az Uránia-kötet „utózöngéi” közé számítható a Sehy Ferenc hagyatékából előkerült Kármán-szöveg vizsgálata, a szerzőség, a keletkezés motivációinak – biográfiai és színháztörténeti aspektusokkal rendelkező – feltérképezése. Szorosan kapcsolódik e problémakörhöz a Pajor Gáspár életének egy momentumát (a görögkeleti felekezetű szerb családba beházasodó Pajor konfliktusait a helyi szerb közösséggel) tárgyaló írás, amely mintegy adalék a korábbi pályaképhez. Vannak tehát az életműben újra és újra feltűnő ágensek, problémapontok, akikhez/amikhez Szilágyi Márton rendre visszatér. A visszatérés persze sohasem öncélú, mindig a kiegészítés, a pontosítás, az árnyalás motiválja, ami akár a korábbi állítások felülvizsgálatát, a tévedések korrigálását is jelentheti. A metódusra már számos példát találhatunk Szilágyi Márton életművében, ennek alátámasztására elegendő a legnagyobb ilyen jellegű „újradolgozásra”, a 2021-ben megjelent Lisznyai-monográfiára utalnunk.
Hasonló a helyzet a Fogságom naplóját fókuszba helyező írásokkal: azok a 2011-es kritikai kiadás és (a szövegkiadás tanulságaira építő) kismonográfia szociolingvisztikai, illetve recepciótörténeti komplementereiként szemlélhetők. Betekintést kapunk a Fogságom utóéletének eddig ismeretlen aspektusába, a napló nyelvi rétegeibe, a szöveg többnyelvűségének kérdéseibe (hiszen az emlékiratban a magyaron kívül német, latin, francia, szlovák szövegegységek találhatók), Kazinczy (a társadalmi érintkezés rendi logikája szerint formálódó) nyelvválasztásának és -használatának részleteibe a naplón (emlékirat, memoár) mint szépirodalmi műalkotáson keresztül. Szilágyi ugyanis – már a kismonográfiában is hangsúlyozottan – poétikai-retorikai értelemben is jólformált szépirodalmi alkotásként tekint Kazinczy szövegére.
A recepciótörténeti rész szintén Kazinczyt és az Urániát helyezi a fókuszba: Kazinczy Zrínyi-kiadásának és Zrínyi (a magyar irodalmi kánonba való beillesztésének szándékával összekapcsolódó) rekanonizációjának egykorú processzusát, annak szövegnyomait taglalja, a rekanonizációnak új löketet adó Kazinczy gondozta edícióval a középpontban. Meißner magyarországi fogadtatástörténetének feltérképezése számos ponton kapcsolódik az Uránia-fejezethez, mintegy továbbgondolva, kiterjesztve annak vizsgálati terrénumát. A magyar Meißner-fordításokat áttekintő írás a kurrens nyugat-európai kutatások eredményeihez csatlakozva a szerző sokszínű életművének hazai rövid ideig tartó (de élénk) hatásáról, a fordítói stratégiákról ad számot. A Karl Philipp Moritz Uránia-beli jelenlétét tárgyazó írás pedig egy jövőbeli Uránia-monográfia javított, bővített kiadásának a fejezeteként is olvasható, hiszen, amint maga a szerző utal rá, „a téma nincs még kimerítve” (149.), Szilágyi Márton munkamódszerét, irodalomtörténészi attitűdjét tekintve pedig egy ilyen második edíció elkészülte egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek.
A tanulmánykötetben poétikai elemzések is helyet kaptak, a szerző Mikes Kelemen, Faludi Ferenc, Kazinczy Ferenc, Pálóczi Horváth Ádám és Bessenyei György egy-egy művét veszi górcső alá. A keretes elbeszélés poétikai lehetőségeivel Mikes és Faludi prózafordításain keresztül vet számot: a magyar prózaepika két korai – egymástól elszigetelt – kísérletét helyezi a komparatív vizsgálódás fókuszába. Poétikai elemzés tárgyává teszi a Bácsmegyeynek öszve-szedett leveleit, aminek az eredete szintén régre nyúlik vissza, az elemzés csírái már az 1998-as Uránia-monográfiában megjelentek, akkor még a Fanni’ Hagyományait tárgyaló rész exkurzusaként. Az érzékeny levélregény poétikai változataként beszél Pálóczi Horváth Ádám regényéről is, amely nem számít a korszak reprezentatív prózai alkotásai közé, Szilágyi Márton érvelése azonban rámutat, Pálóczi milyen invenciózusan használta ki a levélregény műfaji-poétikai lehetőségeit művében.
Szilágyi Márton rendre revideál, korábbi értelmezési távlatokat, szempontokat árnyal vagy „dönt meg”, nem öncélú olvasatokat adva, hanem a szöveglogikát követő, a kontextusokat a lehető legrészletesebb módon feltáró interpretációkat. Pontosít, helyreigazít, hogyha szükséges, cáfol, felülír, módosít. Így óhatatlanul zárójelbe kerül sok minden, amit a megelőző évtizedek irodalomtudósai – akár maga Szilágyi Márton is – leírtak. Mindez az irodalomtörténet-írás módszertani, szemléleti sajátosságainak diszkurzív reflektálásában ölt rendre testet, amint az szinte minden esetben megfigyelhető Szilágyi Márton írásaiban. Hiszen újra és újra figyelmeztet, hogy az irodalmat érintő felfogásunk, fogalmaink folyamatosan változnak, ami (jó esetben) megújulásra, újabb kérdésfeltevésekre, a régi terminusok, szemléletmódok, metódusok felülbírálására, átgondolására, az értelmezési konstrukciók ideiglenességének, sérülékenységének felismerésére, akár az önkritikára, az egykor felvázolt koncepciók, értelmezések módosítására késztetik az irodalomtörténészt.
Szilágyi Márton: A második Prométheusz. Tanulmányok a 18. századi magyar irodalomról, Universitas, Budapest, 2022.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások